Ha valaha olyan helyzetbe keveredne a kedves olvasó, ahol felmerül a kérdés, mióta gyárt villanyautót a Peugeot – jól fontolja meg a választ. A folyamat ugyanis nem a XXI. században kezdődött, de még csak nem is a XX. század második felében, ahogy az X és Y generáció tagjai fiatalkori emlékeikből felidézhetik. Nem, a Peugeot jóval korábban kezdte, és – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – meglehetősen kicsiben.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, az elektromos közlekedés a 2010-es évek szüleménye, amely a 2020-as évekre ígéretes lehetőségből életképes alternatívává vált, a 2030-as évekre pedig (legalábbis a tervek szerint) meghatározó mobilitási technológiává fejlődhet. A történet első fejezetét azonban jóval régebben, valamikor a XIX. és XX. század fordulóján írták. A nyugati társadalmak, a modern gazdaságok fejlődésének egyik pillére volt az elektromosság megjelenése, majd elterjedése. Az elektromos közvilágítás kiépítése, az otthonok bekábelezése persze lassan haladt, és a megbízhatósággal is gond volt, az előre tekintő fogyasztókat azonban ez nem zavarta: aki egy cseppet is modern gondolkodónak tekintette magát, az élete minden lehetséges területén bevezette az elektromosságot – beleértve a közlekedést is.

A villanymotor ma is egyszerűbb felépítésű és kezelhetőségű szerkezet, mint egy belső égésű erőforrás, az automobil hőskorában pedig ez hatványozottan igaz volt. Míg a korai benzinmotorok használatát a kurblizás kényszere, valamint kellemetlen mellékhatások (ne kerülgessük a kását: zajos volt, füstös és büdös) tette kényelmetlenné, a villanymotor ugyanolyan egyszerűen működött, mint ma. Nyilvánvaló volt, hogy ez a járható út – csakhogy sokan hittek a belső égésű motorban, és míg a kor színvonalán az elektromos hajtásláncokat csak apró lépésekben tudták tökéletesíteni, a benzinmotor hatalmas ugrásokkal fejlődött. Évről évre erősebb, komfortosabb, finomabb és főleg olcsóbb lett; amikor pedig Charles Kettering 1912-ben bemutatta az elektromos önindítót, végleg eldőlt a mérkőzés: az autógyártók felhagytak elektromos típusaik fejlesztésével és gyártásával, és a megbízható, megfizethető, élvezetes belső égésű motorokra összpontosítottak.

Így tett a Peugeot is, sutba dobva korai elektromos ötleteit, helyette kiváló benzinmotorokkal szerelte fel népszerű típusait, az automobilt széles rétegek számára megfizethetővé tevő 201-estől kezdve a Type 174 zászlóshajóig. Aztán eljött 1940 tavasza, és minden megváltozott. A német megszállás idején a polgári lakosság rendkívül korlátozott mértékben juthatott benzinhez, ezért a Peugeot hiába tartotta gyártásban a rá kirótt katonai járművek mellett az elegáns, áramvonalas 202-est és 402-est. A gyárban azonban valakinek eszébe jutottak a húszas évek elektromos fejlesztései. A házi irattárat feltúrva elő is kerültek a jegyzetek – és bizony látták a mérnökök, hogy nem véletlenül szakadtak félbe annak idején az elektromos fejlesztések.

Kényszerhelyzetben azonban nem finnyáskodtak, különösen, mert bár a villanymotor gyenge volt, és a korabeli akkumulátorokkal a hatásfoka sem volt az igazi, megvolt az a hatalmas előnye, hogy alig foglalt helyet, és nagyságrendekkel könnyebb volt, mint egy benzinmotor. Sochaux-ban pillekönnyű acélkarosszériát terveztek a hajtáslánc köré, méghozzá önhordót, amit mindössze két rúd merevített tovább. Az így kapott jármű száraz tömege alig volt több 175 kilogrammnál – bámulatos vívmány, különösen egy nyersanyagokban szűkölködő gazdaságban.

Eddig könnyű volt tehát a dolguk, ám most jött a neheze – szó szerint. A négy darab 12 voltos akkumulátor ugyanis, amelyeket sorba kötve 48V-os akkucsomagot kaptak, még egyszer ugyanannyit nyomott, mint az üres autó. A pakkot elöl helyezték el, ami alighanem a világ leginkább orrnehéz autócskáját eredményezte. Ez azonban senkit nem érdekelt, hiszen a 3,3 lóerős villanymotorral a parányi jószág végsebessége nem lépte át a 35 km/h-t – nem is baj talán, hiszen bár az autócska négy keréken gördült, a hátsó nyomtáv minimális volt. Ennek megvolt az az előnye, hogy a villanymotor differenciálmű közbeiktatása nélkül hajthatta a hátsó tengelyt – a hátránya viszont a gyengébb stabilitás volt.

A francia közönség lelkesen fogadta az 1941 márciusában bemutatkozó modellt – már amennyire egy megszállt országban helyénvaló lelkesedésről beszélni. A típus VLV néven vált ismertté; a betűszó a francia Voiturette Légère de Ville, azaz könnyű városi gépkocsi kifejezésre volt visszavezethető.

A vászontetős parány egy feltöltéssel akár 75-80 kilométert is meg tudott tenni, ami teljesen megfelelt a célközönség igényeinek: az autót elsősorban postások, háziorvosok mindennapi feladatainak megkönnyítésére tervezték – ők egyébként kerékpárral jártak, annál pedig a Peugeot fejlesztése mindenképpen kényelmesebb és gyorsabb volt. A vezetőn kívül még egy utas is elfért az autóban, bár az extra tömeg alighanem hátrányosan érintette a hatótávolságot és a végsebességet. A hajtásláncot egyébként úgy hangolták, hogy ilyenkor, valamint hegymenetben is legyen tartaléka: ehhez csak padlóig kellett nyomni a pedált, és a picurka, egyetlen fényszórós autó „megtáltosodott.”

Azzal a Peugeot is tisztában volt, hogy a VLV átmeneti kényszermegoldás, ahhoz képest viszont jól fogyott: két év alatt 377 darabot adtak el belőle. Talán pont ez lett a végzete: a német megszállók betiltották a további gyártását. Mire kitört a béke, mindenki elfeledte a picurka jószágot, utána pedig a gazdaság és a társadalom egyaránt előre tekintett: a VLV feledésbe merült. Manapság nagy keletje van a nosztalgikus, múltidéző modelleknek, ez az apró Peugeot azonban a történelem egy keserves időszakára emlékeztet, arról nem is beszélve, hogy egy ekkora karosszéria ma teljességgel alkalmatlan volna a legalapvetőbb utasvédelmi előírások és kényelmi elvárások kielégítésére.

Fontos azonban a VLV történetének a tanulsága: bebizonyította, hogy az elektromos mobilitásra olyankor is számíthat a társadalom, amikor a belső égésű motorok nem életképesek. Most pedig újra ebbe az irányba halad a világ – még szerencse, hogy a Peugeot modern villanyautói kényelmesek, sikkesek, és használati értékük is felér bármivel, ami ma a piacon kapható. Az ide vezető út persze sem egyenes, sem zökkenőmentes nem volt – ezekről cikksorozatunk következő epizódjában olvashatnak.

Peugeot VLV műszaki adatok

Gyártó                                                 S.A. des Automobiles Peugeot

Modellnév                                         VLV

Gyártás éve                                       1941-42

Darabszám                                         377

Hosszúság                                          2670 mm

Szélesség                                           1210 mm

Tömeg                                                 348 kg

Ülések száma                                    2

Erőforrás                                            48V villanymotor

Teljesítmény                                     3,5 LE

Sebességváltó                                  –

Elektromos házat                            48V

Karosszéria                                        acél

Vázszerkezet                                    acél

Rugózás e/h                                      laprugó

Fékek                                                   mechanikus, kábeles

Kerékméret                                      270 x 90

Végsebesség                                     30 km/h